A HALÁL – A LÉT MÁSIK FORMÁJA

Definíciónk szerint a lélek nem más, mint a tudat. Ez az éntudat olyan folytonosságot tesz lehetővé, amelynek segítségével a lélek anyagi testekben való állandó vándorlása ellenére mindig ugyanazt az “én”-t élheti át.

Az identitás folyamatossága nemcsak a földi életekre terjed ki, hanem arra a teljes ritmusra, amelynek fázisait életnek és halálnak nevezzük.

A lélek váltakozó testi burokban gyűjti tapasztalatait a földön, hogy azután átéljen egy olyan, anyagtól eloldozott kompenzáló fázist, amelyet mi “halál”-nak nevezünk. A halál nem “nemlét”, csak a létnek egy másik, ellentétes pólusú formája. A meghalás így nem más, mint annak a küszöbnek az átlépése, amely az élőket és holtakat egymástól elválasztja.

A testileg ma élő emberek szféráját nevezzük evilágnak, a holtak ismeretlen birodalmát pedig túlvilágnak. Az evilág és a túlvilág helyileg nem különbözik egymástól, a különbség inkább a tudat vagy az érzékelés különböző fokozataival fejezhető ki. Amint “az álmok világa” sem jelent földrajzi realitásunktól elkülönült teret, a “túlvilág” kifejezés is elsődlegesen érzékelő képességünk határát jelzi. Nem érdemes vitatkozni a túlvilág létéről vagy nemlétéről, hiszen az evilág meglétéből törvényszerűen következik. Annak, amit mi evilágnak nevezünk, a polaritás törvénye alapján meg kell legyen az ellenpólusa – ezt hívjuk túlvilágnak.

A túlvilág kifejezés a testben lévő ember szemszögét jelzi. Ha ugyanis átlépjük a halál küszöbét, és átkerülünk a túlvilágra, egy csapásra a túlvilág lesz az evilág, mert tartózkodási helyünk mindig csak evilág lehet. Így a testiben lévő emberek szintje, ahová nem tartozunk többé, túlvilág lesz számunkra. A halál tehát szubjektív élmény, objektivitása a polaritással keletkezik és szűnik meg. Csak poláris tudatunk kényszerít bennünket arra, hogy az időtlen, örök életet az élet és a halál polaritásaként tapasztaljuk meg – ugyanúgy, ahogyan a Nap mit sem tud arról, hogy az egyik szemlélő előtt éppen lebukik a horizonton, míg a másik ugyanakkor felkelni látja, hiszen valójában se fel nem kel, se le nem nyugszik.

Hasonlóan állunk a születéssel és a halállal is. Ami a mi szemszögünkből egy ember halála, az túlvilági szemszögből ugyanannak az embernek a születése. Egy túlvilági halált mi, földi halandók egy gyermek születéseként ünneplünk. Aki egy kicsit is elszakad a megjelenési formák szubjektivitásától, felismeri, hogy evilág és túlvilág, születés és halál végső soron ugyanazok. Az egység csak a mi poláris tudatunkban hasad ellentétté, s az egyidejűségből itt lesz csak egymásutániság. Az emberi léleknek – amely a megismerés kedvéért kivettetett az időt és teret nem ismerő egységből – szubjektív időútját a materiális világ sötétségén keresztül kell bejárnia, s ezalatt meg kell tanulnia, hogyan fejlődjék, hogyan váljék tudatosabbá – célja pedig az eredeti egységhez való visszatérés, amellyel pályáját befejezi.

Az emberi lélek útja a tanulás útja, s ez a fenti törvényeket követi. Olyan tanulási folyamat ez, amelynek célja a tökéletesség; hosszú út, sok apró lépésből áll, sok tévedésből és sok helyesbítésből. Egyedül a majdhogynem végtelennek látszó inkarnációk sora garantálhatja a végső sikert.

Az egyes inkarnációkat tulajdonképpen egy iskolatípus különböző osztályaival hasonlíthatnánk össze. Amit mi egy földi életnek nevezünk, megfelel egy iskolai osztálynak, a maga feladataival, problémáival, nehézségeivel, sikereivel és sikertelenségeivel. A tanulást a szünidő követi, mely alatt néha pótolnunk kell azt, amit hiányosan vagy sehogyan sem tanultunk meg. Szünet után újra kezdődik a tanév. Attól függően, hogy mennyit integrált a tudat az előző tananyagból, következő osztályba léphet, vagy éppenséggel ismételnie kell az előzőt.

A sors ugyanezen princípium szerint működik – az egyetlen különbség, hogy a sors határtalanul türelmes, s az embernek egyre újabb lehetőségeket nyújt, hogy a meg nem tanultat mégiscsak felfogja, s a hibákat kompenzálja. Az élet tanulás – függetlenül attól, hogy az egyes ember akceptálja ezt vagy sem. A sors megvesztegethetetlen igazságossággal gondoskodik arról, hogy mindenki azt tanulja meg, amit a legkevésbé akar elfogadni, amivel szemben a legnagyobb ellenállást fejti ki.

Teljességében a sors csak a reinkarnációval együtt érthető meg. Ha izoláltan szemlélünk egy életet, tényleg kétségbe vonhatjuk, hogy a sors erői értelmesek-e – ezért sokan kétségbe is esnek. Nyilvánvaló, hogy ebben az életben nem mindenki indul ugyanarról a starthelyről, és ez egészen bizonyosan nem a társadalom hibája! Akár vallásos, akár ateista valaki, a reinkarnációs gondolatkör nélkül meglehetősen nehéz elmagyarázni neki, miért éppen ő született süketnek vagy bénának, miért ő pillantotta meg “minden világok legjobbikát” nyomorékon vagy debilen. Mindezek értelmét akkor sem tudjuk sokkal jobban feltárni, ha Isten kifürkészhetetlen akaratára hivatkozunk.

Értelem nélkül azonban az élet elviselhetetlen az emberek számára. Az élet értelmének keresése alapvető igény. Csak az képes a sors értelmét és igazságosságát felismerni, aki az életet el tudja oldani az egyszeriségből, s felismeri, hogy az élete: egy hosszú láncolat egyik tagja. Egy életpálya ugyanis az őt megelőző egész tanulási folyamat eredménye.-Legendavadasz

Szólj hozzá

Hozzászólás